Hónapok óta tartó botránysorozat előzte meg a csúfos és szégyenletes eseményeket, melyek nyomán június 6-án tömeges rongálással és hadisírok megszentségtelenítésével, üvöltve ünnepelte „sikerét” a román soviniszta csőcselék. A feldühödött tömeg sikeresen elfoglalt…. egy temetőt. Bátor haditett! Nézzük az előzményeket.
Fondorlatos döntéssel a román állam a még Hargita megyéhez tartozó, Csíkszentmárton városi leltárában szereplő úzvölgyi katonatemetőt a szomszédos Bákó megyei Dormánfalvához csatolta közigazgatásilag. Az ott székelő román önkormányzat hozzá is látott a már jól ismert történelemhamisításhoz, hiszen a temetőben nyugvó körülbelül 200, máig azonosítatlan katona földi maradványai fölé önkényesen román neveket tartalmazó betonkereszteket és egy tájidegen ortodox keresztet állíttatott. Természetesen nem kizárt, hogy az azonosítatlan áldozatok között jócskán szerepelnek román nemzetiségűek is, mindazonáltal a dolgot tovább bonyolítja, hogy ezek között többen a Monarchia egyenruhájában vesztették életüket, hiszen a közös hadseregben román katonák is szép számmal szolgáltak, akik sokszor a sajátjaikkal is szembe kerültek a csatamezőn. Ez máig feldolgozatlan és kimondatlan tragédiája a románságnak.
A történelmileg teljesen megalapozatlanul elhelyezett katonasírok ordítva hirdetik a megalomán és teljes mértékben tájidegen román építészet visszásságait, ráadásul a temető elejére, a magyar fakeresztek elé kerültek. A melléjük felállított, leginkább kelta keresztre hajazó óriási emlékműről pedig úgy érzem szólni sem érdemes, hiszen a képek mindent elmondanak.
A június 6-án tartott temetőszentelésre érkező román soviniszták ízléstelen művirág-koszorúval, zászlóerdővel, ordítva és manelét (román cigányzene) bömböltetve igyekeztek leróni kegyeletüket saját halottaik előtt. Ha itt be is fejeződne a történet, akkor nem lenne több egy átlagos napnál, de ennél sajnos több is történt. A román csendőrökkel is összecsapó csőcselék megrohamozta a temetőt, kitörte a bejárati székelykapu kerítésléceit, majd ütlegelni kezdte az ott lévő összegyűlt, békésen tiltakozó székely lakosságot, akik imával és csendes helytállással demonstráltak, többek között az idén 95 éves utolsó úzvölgyi veterán, Vitéz Bartha Mihály bácsi, aki itt harcolt 1944-ben. A benyomuló tömeg több magyar hadisírt is meggyalázott, kitört, majd többen felmásztak a saját emlékművükre és a temető kerítésére, ahol ordítozva adták a világ tudtára: „Ki a magyarokkal!”.
A szégyenletes esemény hírére Budapesten berendelték a román nagykövetet, aki nem jelent meg a megnevezett időpontban. Ez eddig példátlan diplomáciai sértés, melynek reméljük lesznek következményei. Emellett gőzerővel folyik az események elkenegetése, hiszen a hivatalos közlemények fennhangon hirdetik: nem történt atrocitás. A képek és videók persze egészen mást mutatnak.
A történtek ismertetése után vonjuk le a tanulságokat. A román soviniszták szépérzékéről nem ejtünk most szót, sokkal inkább arról a saját hősi halottaikkal szemben megengedett tiszteletlenségről, mellyel a temetőben nyugvó hősök emlékét bocskorral tiporták. Biztos vagyok benne, hogy azok a román katonák, akik a Monarchia hadseregében szolgálva életüket adták a közös birodalomért, de még azok is, akik az ellenséges oldalon, a Román Királyi Hadseregben szolgáltak, forognak a sírjukban ilyen égbekiáltó méltatlanság láttán. A megjelent románság kiállította erkölcsi bizonyítványát azzal, hogy a saját halottait sem volt képes megtisztelni kulturált viselkedéssel és politikai ügyet csinált abból, amiből sohasem szabadna: a holtak nyugalmából.
(1899 – 1938)
Corneliu Codreanu, a Vasgárda szentéletű alapítója erősen fohászkodna a Teremtőhöz, ha látná mivé lett hőn szeretett népe. Az is biztos, hogy falhoz állítaná az elkövetőket és korbáccsal űzné ki a holtak nyugalmát megzavarókat. Lenne mit tanulniuk a megjelenteknek az ő életpéldájából, magyarsághoz való viszonyából és az igazi jellembéli nagyságról. Sajnos nem teszik.
Zöldinges.net – Csikós Gergő
